Ma olyan gyönyörű idő volt, élveztük a szabadságot és a szép ősz utolsó napjait. Úgy döntöttünk felkerekedünk és elmegyünk kirándulni.
Nagyon élveztem, még annak ellenére is, hogy a gyerekek nem mindig a mi tempónkban sétáltak és volt nyűglődés azért néha, de szerintem lényegesen kevesebb konfliktus volt, mint otthon szokott.
A túra hosszabb lett, mint gondoltam. Időben főleg.
Autóval elmentünk a Fogaskerekű indulási állomásához és elmentünk vele a János-hegyre, a végállomásra. Aztán átsétálltunk a kis Vasúthoz és elmentünk a Hárshegy megállóig. A probléma csak annyi volt, hogy a vonat lassabban ment, mint gondoltuk és a végére már Dani nagyon kezdte unni a vonatozást. Mikor leszálltunk olyan lendülettel indult neki a hegynek, hogy még engem is meglepett. Persze a végére cipelni is kellett, mert máskülönben biztosan nem jutottunk volna el a kilátóig. Minden kőnél, makknál, levélnél és bokornál megállt.
Néha életveszélyes kő és bot hajgálásba kezdett, de szerencsére ezt a művletét mindenki épségben megúszta.
Mire a kilátóra felértünk már nagyon elfáradt.
Így lefelé a nyakamban vittem, Lilit meg Peti.
Ami az erdőt illeti az szinte varázslatos volt. Megállapítottam, hogy gyakrabban jöhetnénk kirándulni, legalább a gyerekek is megszoknák. Peti ezzel annyira nem értett egyet. Őt jobban megviselte, hogy a gyerekeket "noszogatni" kell. Engem most jobban elvarázsolt az őszi erdő és annyira fel sem vettem. Teljesen nyugodtnak éreztem magam.
Annyira szépek voltak a fák,a hogy szinte minden színben pompáztak: sárga, barna, bordó, zöld. A nap sütött és egészen kellemes idő volt annak ellenére, hogy ma volt november első napja. A fák között átszűrődött a fény és a levelek folyamatosan hullottak a fákról. Tényleg már már giccses volt.
A kilátó amúgy nagyon érdekes volt. Nem túl nagy, fából készült és egy dupla lépcső volt az egész, így két oldalról is fel lehetett menni. Tekintve Dani nyűgösségét, meg hogy nem nagyon volt korlát, én inkább kihagytam. Lehet most sokat vesztettem vele, mert biztosan pazar volt a látvány.
Amikor visszaértünk az állomásra, sajnos nem volt szerencsénk, mert 20 percet kellett várni a vonatra.
Dani azt hiszem 10 percig sírt, mire sikerült megnyugtatnom és akkor el is aludt az ölemben. Peti meg Lilla pedig felfedezték a barkóbázás adta örömöket. Főleg Lilla és egész úton hazafelé barkóbáztak. A végén már egészen jól ment neki.
Amint megérkeztünk a vonattal, Dani is hirtelen felébredt.
Addigra már nagyon éhesek is voltunk, így ettünk egy kürtős kalácsot, ami úgy éreztem már sosem lesz kész, és tényleg nem sok üzleti érzékkel megáldott emberek voltak az árúsítói. Az ára meg enyhén szólva is túlzás volt, de életmentő volt.
Addig kibírtuk míg étkezési helyhez értünk.
Elmentünk a West-End-be ebédelni vagy inkább uzsonnázni, mert már nagyon nem ebédidő volt, de mindenkinek nagyon jól esett.
Mire hazaértünk tényleg már csak ahhoz volt kedvünk, hogy üljünk és nézzük a mesét.
A gyerekeket sikerült jól kifárasztani, meg persze az óraátállítás jótékony hatása is némileg beleszólt a dologba, de már nyolckor aludtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése