Lilla születése

Csütörtök hajnal

Hajnal fél 5 körül értünk a kórházba. Egy fiatal szülésznő fogadott minket, aki nem volt túl szimpatikus, mert kissé flegma volt. Lazán közölte a vérzés a nyákdugó, amin kissé meg voltam lepődve, mert nyákos kocsonyás anyag már távozott 2 héttel korábban, azt hittem már túl vagyunk rajta. De gondoltam, akkor biztos még maradt.

Viszont közölte a méhszáj állapota még ugyanaz, mint előző nap. A CTG sem akarta túlzottan az én fájásaimat mutatni, (szerintem nem jók ezek a gépek amúgy) a legerősebb fájás 40-es tartományban mozgott. Közölte menjünk haza, mert ezek JÓSLÓ :) fájások és a szülésznőm csak reggel 7-kor jön és úgyis haza zavarna (persze, mert Erzsike pont olyan). Kérdezte is honnan jöttünk és nem nagyon hatotta meg, hogy Miklósra (20 km oda-20 km vissza) kell visszamenni és onnan megint jönni (mert én biztosan érzetem, hogy ez már a szülés előszele). Az volt a nagy tanács, hogy igyak egy pohár bort és majd elmúlik.

Szóval hazamentünk, és egész úton a kocsiban mérgelődtem.

Hazaértünk, megittam a pohár borom és vártam a hatást, de csak annyit éreztem, hogy a fejembe száll és kb negyed óra múlva 6-kor egyre erősödő fájásaim lettek. Na gondoltam, aha igen jóslók. Ezek erősebb menzeszes görcsre emlékeztettek. Teljesen elviselhetőek, de azért fájtak.

Na 7-ig küzdöttem magammal aztán úgy döntöttem én még 1x nem akarom megjárni oda vissza Miklóst, beültem egy kád meleg vízbe, hogy mi történik. Elmúlik vagy nem. Nem múlt és még mindig rendszeres 4-5 perces volt. Közben a férjem aludt, mint a bunda.

Itt rájöttem, nem akarok a kádban vajúdni a kórházban, mert a fájások szüneteiben nagyon jó volt a víz, de a fájások alatt nem tudtam mit kezdeni magammal a vízben.

Azt hiszem 3/4 órát ültem a vízben.

Ebben a hazazavarásban csak annyi jó volt, hogy a férjem ki tudta pihenni magát, mert nem zargattam, amíg teljesen biztos nem voltam, hogy mehetünk (persze én korábban is az voltam).

Csütörtök reggel

Végül 8, fél 9 körül úgy döntöttünk, hogy ha hülyének néznek, ha nem mi visszamegyünk és már tudtuk, hogy a szülésznőm is a kórházban lesz addigra.

Fél 10 körül értünk be. Erzsikéhez vezetett első utunk, mosolygott, mert már tudta hajnalban jártunk ott. Megvizsgált, nagy megkönnybeülésemre már 2-3 ujjnyi volt a tágulás és nem érzete a burkot. Persze én meg nem éreztem, hogy a magzatvíz elfolyt volna bármikor is (hacsak nem mégis előzőnap szivárgott el belőle a folyásnak nevezett valami formájában). Próbált fájást várni, hogy valami szerkezettel megnézze a burkot, na de ekkor meg nem akart fájni. Persze rögtön, amint felöltöztem és kiléptem a vizsgálóból.

Áttessékelt minket a szülőszobára, nagy megkönnyebbülés, legalább valami elkezdődött. Persze CTG. Fájás megint csak 40-es érték körül. Mondtam is, hogy ez nem ér, mert én érzem, hogy fáj.

Aztán fél 11 körül sikerült fájás közben a burkot megvizsgálni. Valamikor itt kaptam egy izomlazító szurit is. Hát azt hiszem akkor repedt meg teljesen, mert elöntött a magzatvíz. Ami után rögtön nagyon erős fájások jöttek. Nagyon erős menzesz görcsszerű, annyi különbséggel, hogy nekem már kapásból székelési (azaz nyomási) ingerem támadt. Azt hittem WC-re kell mennem így kisétáltunk a mosdóba, ami kicsit messzebb volt. Na ott aztán folyt minden, minden felé és olyan nyomhatnékom támadt, hogy teljesen bepánikoltam, mert azt hittem még nem szabad vagy legalábbis ott szülök meg a padlón. Alig bírtunk visszakecmeregni a szülőszobára. A férjem szerencse, hogy az ajtó előtt állt, így szépen visszakísért. Párszor hánytam is a nagy fájások közepette.

Még egy darabig próbálkoztam olyanokkal, hogy labda, meg guggolás, de nem igazán jött be egyik póz sem. Végül oldalt fekvésben sikerült valamelyest lazítani és fájások közben a férjem derekát átölelve számolni és lélegezni. Nagyon sokat segített, hogy velem volt, mert mindig mondta, hogy vegyem a levegőt és lazítsam el az izmaim.

A WC-s balhé és pánikroham után, Erzsike felajánlott egy kis fájdalomcsillapítót, ami enyhe kábulást okoz. Éltem vele. Az volt a jó, hogy a fájásokat ugyan nem enyhítette, de a köztes időben nagyon jól segített lazítani és teljesen megnyugodtam. Onnantól kezdve tudtam befelé figyelni és nem annyira görcsösen kapaszkodni a fájásba, amik amúgy egyre sűrűsödtek.

Az még sokat segített, hogy Erzsikének mondtam ezt a nyomási ingert és az volt a válasz, hogy ne tartsam vissza nyugodtan nyomjak, de ne erőlködve, erősen.

Na innen valahogy minden összefolyt én nem néztem az órát és nem is érzékeltem, hogy mennyi idő telt el. Erzsike időnként megvizsgált és csak annyit mondott jól haladunk és a doktor úr is megérkezik fél 1 körül. Innentől időnként ránk nézett, de fogalmam sincs milyen időközönként. Mindig mondta, hogy szépen alakulunk. Valamikor egy körül mondta, hogy még 1 óra és kitolás. Erre én megörültem, hogy de jó. Jól meg is mosolygott, mert nem ez szokott a reakció lenni. (ezt még másnap meg is említette, hogy milyen tüneményes voltam)

Aztán valamikor azt mondta még 20 perc, majd még 15. Valamikor csináltunk 2 próbanyomást is. Aztán arra emlékszem, hogy Erzsike mondta, hogy látja a haját és szép fekete.

És akkor végre nyomhattunk. Vicces, mert végül hagyományos szülési póz mellett döntöttünk, de nem volt semmi eltervezve. Menet közben a meghatódottságtól, hogy nemsokára szülők leszünk együtt sírtunk a férjecskémmel. Még kitolás előtt megkérdezte a doki, hogy akarok e gátmetszést vagy nem. Én meg úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg a gátvédelmet, de inkább vágjon, mint repedjek. Kitartóan próbálkoztak, de végül mégis vágni kellett egy picit.

Mivel kaptam előtte egy szurit (amit nem éreztem), így a vágást nem éreztem.

A kitolás azért annyira nem gyors, mint a filmekben, kb 3 fájás 3 nyomás pihi kört tettünk meg, háromszor-négyszer. Nyomáskor a doki bácsi is rásegített egy enyhe nyomással a pocakomnál, de egyáltalán ne durvát képzeljetek el. Én nem is éreztem és nagyon sokat segített. Amikor látszott már a buksija csúcsa tök aranyosak voltak, mert szereztek egy tükröt, hogy én is megnézhessem. Az ember azt gondolná, hogy erre a részre nem kíváncsi, de akkor ott nagyon sok erőt adott. Aztán még azt is megmutatták, amikor már kint volt a feje. Kis lila valami volt egy csík a szája és kettő a szeme. Azt gondoltam, hogy itt már kicsit jön a megkönnyebbülés része, de még a válla hátra volt. Viszont az már gyorsan ment és egy pillanat alatt kint volt és azzal annyi is volt minden fájdalom, úgy ahogy mindenki mesélte, maradt a boldogság és megkönnyebbülés. Rátették a pocimra és csak nyüszögött, nem sírt. Aztán apa elvágta a köldökzsinórt (aki amúgy mindent végignézett a fejkibújástól kezdve és egyáltalán nem találta visszataszítónak, sőt) és elvitték megfürdetni.

Aztán hozták vissza a kis csomagot. Közben megszültük a méhlepényt, de hát fájást már nem igazán érzetem, doki bácsi kicsit segített. Én is nyomtam, ő is nyomta és kint is volt. Azt is jól megnézegették. Aztán jött a varrás, amit szintén nem éreztem. Csak azt a kb 5 pici szurást ami az érzéstelenítő volt, ettől eléggé tartottam, de nem volt vészes egyáltalán. Mivel ott volt a pici lányom is nem érdekelt túlzottan.

Kb. 4 öltés lett, amit nem kellett kiszedni.

Utána még nyomkodták a pocim kicsit, hogy ürüljön a méhemből, aminek kell. Aztán ott maradtunk mi hárman az új család és Lilla szopizni kezdett.